Avagy miért fontos, hogy képesek legyünk megkülönböztetni a véleményeket a tényektől?

Olaszországból visszatérve valaki azt mesélte: járt Veronában, azt mondta, nagyon szép város. Amint ezt meghallottam, váratlanul azonnal megjelent bennem egy gondolat: igen, tudom!

Erre a reakciómra meglepődtem, és csodálkoztam, mert nem jártam még ott, és nem emlékszem, hogy bármilyen formában láttam volna.

Pár másodperc múlva beugrott, hogy olvastam erről. William Shakespeare a Rómeó és Júlia elején ítra: “Két nagy család élt a szép Veronába”. Aha, gondoltam, akkor innen tudtam.

A történet itt véget is érhetne, de számomra ezután jött a lényeg, a felismerés. Miért az jelent meg, hogy “tudom”? Nem az hogy hallottam, vagy olvastam már erről – valakitől.

Szinte láttam, amint jön be egy info a fejembe arról, hogy “Verona szép”, és bár a szép kifejezés szubjektív, azaz egyéni nézőpontból való, mégis úgy raktározta el az elmém, mint ami úgy van, és kész. Úgy “sajátítottam el” valaki véleményét, hogy észre sem vettem. Esélyem sem volt arra, hogy megállítsam a folyamatot, hogy ne a “tények”, hanem a “vélemények” közé kerüljön. Automatikusan befogadtam a világomba, amit már nem kérdőjeleztem meg.

Kérdezhetné bárki, mi a gond azzal, ha valaki azt mondja egy helyre, hogy szép? Ezzel önmagában semmi. De ugyanígy zajlik az “elsajátítás” akkor is, ha mondjuk azt hallja egy kisgyerek: rossz vagy, ilyen-olyan vagy, ilyen-olyan az apád, anyád, vagy később a barátom, főnököm, párom, stb.

Főleg, ha olyan valakitől hallunk bármit, aki fontos számunkra. Kisgyerekként szinte esélytelen, hogy észrevegyük, és tudatosítsuk: amit épp hallunk, az valakinek a véleménye, nem biztos, hogy objektív, és valós. Lehet, hogy valakivel még nem is találkoztunk, de már rossz emberként kezeljük, mert ezt hallottuk róla. Talán eszünkbe sem jut, hogy ez nem tény, hanem valaki véleménye, egy adott pillanatban, egy adott nézőpontból.

A “világunk” pedig ezekből épül fel. Saját tapasztalásokból, emlékekből, és véleményekből. Amíg ezt fel nem ismerjük, addig objektívnek, és valóságosnak éljük meg mindazt, amit már elsajátítottunk a családból, iskolából, tv-ből, a környezetből.

Tudatos jelenlét kell ahhoz, hogy észrevegyük azokat a kifejezéseket, amik szubjektívek, azaz egyéni nézőpontból születtek, egy adott pillanatban. Ha ezt tudjuk, és megtanuljuk a helyén kezelni, talán már nem gondoljuk pl, hogy “ilyen a világ, nem tehetünk semmit”

Hány olyan “tény” élhet egy ember világában, amit csak hallott, és akitől hallotta, talán az is csak hallotta, és tényként adta tovább.

Lehetőség, és felelősség is egyben, hogy tudatosan válasszuk külön a véleményeket, ítéleteinket az objektív tényektől.

Ez az első lépés, amit megtehetünk, ha azt szeretnénk, hogy a világunk olyanná váljon, amilyenben szívesen élünk.